Megvilágosodás – „hiba a rendszerben”

Interjú Galambos Péterrel

Galambos Péterrel Szegedi Mónika 2009-ben készített interjúját adjuk most közre. Az írás talán az első beszélgetés volt a Zhao Zhou tea egyik alapítójával, miután több mint egy évtizedes tibeti tartózkodása után hazatért. A kérdező Szegedi Mónika maga is nagyon jártas a Buddhizmus és a tibeti világ tanaiban, ennek köszönhetően egy igen mély beszélgetés született. Kezdődjék hát:

Galambos Péter egy évtizedet töltött Kínában, ebből nyolc évet Kelet-Tibetben, többek között barlangi meditációval. Eredetileg biotechnológiát tanulni utazott Pekingbe, de hamar váltott: kínai orvoslást kezdett tanulni. Dél-Kínában az orvosi tanulmányok mellett taoista és csan-buddhista mesterek irányítása mellett ezen irányzatok élő gyakorlatával is megismerkedett. Tibeti nyelvi tanulmányok után Kelet-Tibetbe utazott, ahol a helyi buddhista és bön iskolák, valamint a tibeti gyógyászat
szövegeit és gyakorlatát tanulmányozta. Elszántsága és a körülmények, amelyek között élt, sokban
emlékeztetnek Kőrösi Csoma Sándor zord viszonyok közepette végzett tevékenységére. Hazatérése és beszámolói nagyszerű lehetőséget kínálnak arra, hogy a tibeti buddhizmusnak a Kínában élő tibetiek között napjainkban gyakorolt formájáról hiteles képet kapjunk. A beszélgetésben az ezzel kapcsolatos kérdéseket próbáltuk körüljárni, érintve a tudat és a megvilágosodás természetét, a mester és a hagyomány szerepét is.

Mikor és hogyan kerültél Kínába?

1990-ben, tizenkilenc évesen mentem Kínába, ösztöndíjjal, biotechnológia szakra, de még a nyelvi egyetemen (az alapozó nyelvi képzés idején) kértem át magam kínai orvoslásra.

Mit és hol tanultál? Hogyan kerültél kapcsolatba a tibeti buddhizmussal? Kik voltak fő mestereid?

Pekingben egy amdói, kelet-tibeti barátomtól kezdtem tibetit tanulni, Dél-Kínában, Jünnan tartomány Kunming városában orvoslást, csikungot, taoista gyakorlatokat meg buddhizmust tanultam. Itt három fő mesterem volt. A gyógyászattal egy olyan kínai buddhista mester mellett ismerkedtem meg, aki mandzsu családból származott, ősei udvari orvosok voltak, vagyis családi hagyományként művelte ezt a tudományt, emellett csikung mesterként is tisztelték, és korábban öt évet a Lhásza közelében működő híres kolostoregyetemen, a Drepungban is tanult. ’93 tavaszán mentem be először Tibetbe, másfél évig voltam ott, majd Nepálban és Indiában töltöttem másfél évet. Ezt követően ismét Jünnan, majd 2004 decemberéig, azaz nyolc évig megint Tibetben tartózkodtam; azután Peking 2007 októberéig. Tibeti területen a legtöbb időt Golokban meg Nangcsenben töltöttem, és hét hónapot Nyarongban. Főleg Nyingmapa meg Drukpa Kagyü mesterekkel tanultam. Itt két fő mesterem volt: Drukpa Kagyü mesterem Trulsik Adeu Rinpocse, Dzogcsen mesterem pedig Khenpo Munszel Rinpocse.

 

Gyógyászat

Tehát orvosi tanulmányokkal kezdted… Hogyan lehet a tradicionális gyógyítást egyáltalán megtanulni? Hogyan ragadható meg a kínai, illetve a tibeti orvoslás lényege?

A tibeti gyógyászat kevéssé elméleti jellegű, sokkal inkább tapasztalati, így aztán csak a gyakorlatban lehet igazán megtanulni, ám nagyon hatékony. Gyökereit tekintve vegyes módszer ez: alapvetően indiai és kínai elemekből gyúrták össze, de az ujguroktól is vettek át gyógymódokat. Elméletében az ájurvédikus hagyomány dominál („3 nedv” elmélet, stb.), diagnosztikájában pedig a kínai orvoslásban is jellemző pulzusdiagnosztika és a vizelet empirikus vizsgálata. A pulzusdiagnosztika itt persze nem egyszerű pulzusszámlálást jelent, hanem összetett, sok éves tapasztalattal elsajátítható rendszert, amely a test különböző pontjain figyeli a pulzus sűrűségét, ritmusát, erejét, illetve ezek változását. A mesteremnek én afféle íródeákja voltam, így tanúja lehettem, hogyan gyógyít. Ő annyira érzékeny volt, hogy amikor a páciens ujjain vizsgálta a pulzust, a beteg szervnek vagy
testrésznek megfeleltethető ujj az ő testének meghatározott részein libabőrösséget okozott – így pontosan meg tudta állapítani, hogy a páciens problémája hol lokalizálható.
A tibeti orvoslás nagyon sok ásványi eredetű gyógyszert használ, és indiai eredetét mutatja, hogy a leírásokban sok olyan trópusi növényt, fűszernövényt, például fahéjat, javasolnak, amelyek Tibetben nem teremnek meg. Ezeket Indiából hozzák, ezért igen drágák, illetve helyettesítő növényeket alkalmaznak.
Fontos szerepe van a pézsmaszarvas 12 bakjának köldökmirigyéből nyert mósusz- alapanyagnak is a gyógyításban. Ez nagyon drága, így aztán vadásszák ezt az állatot, szerte Ázsiában. Pedig aranyos, kengurura emlékeztet, ahogyan közlekedik, de még fára mászni is tud. A kínai orvoslás elmélete roppant összetett, nagyon érdekes, és fontos sajátossága, hogy az orvosképzésben rengeteg esettanulmányt tanítanak: az évezredek során, orvos- nemzedékek által felhalmozott tapasztalatokat őrzik és felhasználják. Az elődök munkájának megbecsülése és a szellemi kincsek megőrzésének fontossága az egész kínai kultúrára jellemző.

Barlangi meditáció

Hogyan kerültél a kelet-tibeti barlangokba, hogyan váltál több tibeti mesternek is tanítványává?

Tanulmányaim során találkoztam mindenféle emberekkel, taoista, kínai buddhista és tibeti buddhista tanítókkal. Úgy láttam, a buddhizmus nagyon érdekes, kaptam tanításokat, gondoltam, ki kellene próbálni a gyakorlatban. Ennek pedig az egyik legjobb módja az elvonulás, a meditáció, különösen a barlangban folytatott elmélkedések. Ennek komoly hagyománya van Tibetben, vagyis nem kirívó kuriózum, ha valaki több éven át barlangban gyakorol.

Nem idegenkedtek kínai és tibeti tanítóid attól, hogy átadják neked a tapasztalataikat?

Egyáltalán nem. Sőt, nagyon nyitottak voltak, örültek, hogy egy külföldi ennyire érdeklődik az ő hagyományuk iránt. Aztán pedig ajánlották, hogy kit keressek fel, így jutottam egyiktől a másikig. Olykor a szerencse hozta úgy, hogy találkoztam egy jó mesterrel. Először Golokban voltam, másfél évet. Ez úgy néz ki, hogy meditálsz, időnként kapod a tanítást, és kérdezgeted a lámádat. Amikor ott voltam, épp akkor hívta össze az ottani vezető láma a drukpa kagyü szerzeteseket, és egész télen át folyó beavatás-sorozatot tartott. Ez például szerencsés körülmény volt. Azután a mester Indiába és Nepálba utazott, én pedig elkísértem. Ez azért volt nagyon jó, mert volt ideje velem foglalkozni, és bárhová mentünk, személyes tanítványként végig a közelében lehettem. Ez alatt a másfél év alatt átadta nekem többek között Nárópa gyakorlatait, a Hat jógát. Innen Thaiföldön keresztül Dél-Kínába, Kunmingba tértem vissza. Azután pedig a kelet-tibeti Nyarongban töltöttem hosszabb időt. Itt „szoktam rá” a meditációra, később pedig Nangcsenben gyakoroltam sokat. Összesen mintegy nyolc évet töltöttem különböző barlangokban.

Hogyan éltél a barlangi meditációid idején? Télen is a barlangban voltál, mindenféle fűtés nélkül? Nem féltél, hogy megfagysz?

Nem féltem. Az első télen ugyan kicsit megfagyott a lábam, jól földagadt, de aztán jött a nyár, és lelohadt. A barlangban természetesen nincs fűtés, de kicsi tüzet, jaktrágyából azért rak az ember reggelente, amikor a teát megfőzi. Abba beledob egy marék campát, azaz pirított árpalisztet, aztán azt eszi egész nap, ha megéhezik. Voltak egész kényelmes barlangok. Volt, ahol az erős napsütés és a szél ellen valami árnyékoló féleséget csináltak, akik előttem használták a barlangot, de alapvetően nem egy luxus, természetesen – de hát pont ez a jó a meditáláshoz. Arra kell figyelni, hogy ne nagyon folyjon be az eső, főleg a tüzelőt érdemes szárazon tartani. Volt olyan, hogy beázott a barlang, vagy más miatt volt kényelmetlen, akkor odébbálltam. Szóval az ember elvan ott a hegyen, meditálgat, sétál a környéken. Voltak nagyon jó helyek, ahonnan látni lehetett az eget, a környező hegycsúcsokat körbe lent, meg a völ- gyet is. Az nagyon jó, hogy ott az ember kimegy a hegyre, és szabadon kiabálhat, ha akar, kieresztheti a hangját – nem zavar senkit. Időnként hoznak a környékbeliek föl ezt-azt – nagy ajándék például a friss vaj –, tavasszal meg lementem alamizsnakörútra a falvakba, tejet, húst is kaptam. Nagyon szép vidékek vannak, az interneten lehet látni onnan képeket, egy kínai barátom blogjában például.

A kolostorokban folyó életről is szereztél tapasztalatokat, gondolom.

Persze, rengeteg kolostor működik a Tibeti Autonóm Területen is, és Kelet-Tibetben, a történelmi Amdó és Kham vidékén is. Találunk a régi és az újabb buddhista rendekhez tartozó kolostorokat (nyingma, szakja, karma kagyü, drukpa kagyü, gelug, dzogcsen), de a bonpóknak is vannak kolostoraik, meg az apácáknak. Dergétől keletre, Szerta, Paljül és Kandze térségében például több mint tízezer szerzetes él komplett kolostorvárosokban. Volt, hogy nem hegyi barlangban gyakoroltam, hanem például Golokban egy dzogcsen kolostor közelében. A kolostor alapítója annak idején építtetett egy elvonulási házikót, ami épp üres volt, amikor oda érkeztem. Tudták, hogy a helyi mester tanítványa vagyok, ezért felajánlották, hogy ott gyakoroljak.

Nem is volt semmi teendőd a gyakorláson kívül?

Nem. Kaptam ételt, amúgy meg nem háborgatott senki. Egyébként ott sokat olvastam is, akkor mélyedtem el alaposan az írott szövegekben. Szabadon használhattam a kolostort alapító mester tulkujának (reinkarnálódott utódjának) a személyes könyvtárát. Szóval olvastam, meditáltam, kérdéseket tettem fel a lámának. Nangcsen volt aztán az igazi kánaán, a drugpa kagyü kolstorban, illetve barlangokban. Akkor már jól tudtam tibetiül, a mester személyes tanítványaként titkos kéziratokat is olvashattam.

Kolostorok, gyakorlók, nomádok és földművesek

Hogyan viszonyulnak a kolostorokban élő szerzetesekhez és magányos remetékhez, jógikhoz a környékbeliek?

Tisztelik a gyakorlókat. Amikor nyolc éven keresztül barlangokban éltem és meditáltam, a környékbeliek sokat jártak hozzám. Látták, hogy egy nyugati ember ilyen körülmények között, ilyen kitartóan gyakorol, hát gondolták, ez valami nagy láma lehet. Annak a híre is hamar elmegy, hogy kinek a tanítványa az ember, és a mester iránti tiszteletet a tanítványra is kiterjesztik. Hoznak fel mindenféle ételt, jakvajat, teát például, és kérnek jóslást vagy gyógyítást.

Milyen jóslást?

Például, hogy a fiú házasodni akar, és honnan vegyen feleséget. Vagy hogy elkóborolt a jak, és merre keressék. A tibetiek mindenfelé nagyon szívélyesek, barátságosak, ha meg jól is jósolsz nekik, különösen a kedvedben járnak. Korábban szerzett gyógyászati ismereteidet tudtad alkalmazni, ezek szerint? Hogyne. Olykor elhívtak a beteghez. Volt, hogy megmondtam, nincs már mit tenni vele, és tényleg meghalt másnap. Akkor elhívtak, hogy csináljam meg a phovát, a halotti szertartást. Máskor hozták a beteg családtag vizeletét, elmondták, milyen baja van, és én a vizeletből megállapítottam az okát, írtam fel orvosságot. Akupunktúrát is használtam. Mindabból, amit tanultam a mestereimtől, az adott helyzettől függően alkalmaztam a megfelelő módszert és a baj ellenszerét.

Nyelv

Kelet-Tibet több vidékén is éltél tartósan, s megtanultad a helyiek nyelvét. Lehet ezekből a tapaszta- lataidból általános következtetéseket levonni? A mai tibeti beszélt nyelv hivatalos, irodalmi változatának a lhásza környéki nyelvjáráson alapulót tekintik. Tudjuk azonban, hogy az óriási földrajzi kiterjedtség, a nagy távolságok, a tagolt felszín miatt rengeteg nyelvjárás alkotja a mai tibeti nyelvet. Erről milyen tapasztalatokat szereztél? Létezik egységes, hivatalos tibeti nyelv a gyakorlatban? Vagy ennek valamiféle elvi, közösségi tudomása, illetve ehhez kapcsolódóan valamifajta nemzettudat? A különböző, egymástól távoli vidékek lakói önmagukat, helyi közösségüket „tibetinek” tekintik elsősorban, vagy mondjuk golokinak, nyaronginak, nangcsininak?

Minden vidéknek megvan a maga jellegzetes nyelvjárása. A magukét a többitől különbözőnek élik meg; egy amdói számára a lhászai nyelvjárás „más”, „idegen”, a lhászaiak „mások”. Így nehéz egységes nemzeti nyelvről, s ezzel kapcsolatban egységes nemzettudatról beszélni, legalábbis a kelet-tibetiek körében. De ezt a fogalmat egyébként is óvatosan kell használni Európán kívül.

Ugyanakkor a klasszikus tibeti nyelv mint szakrális nyelv, az ezen írott hatalmas mennyiségű irodalom és a 7. században kialakult, egységes írás mégis egységbe fogja a tibeti népek lakta területek kultúráját, sőt a diaszpórában élők tibetiekét is, ily módon, mintegy mesterségesen konzerválja a sajátos tibeti gondolkodás megannyi megnyilvánulási formáját.

Igen. De a hétköznapi gyakorlatban a tibeti nyelv két nagy két rétege különböztethető meg, ezek pedig a beszélők életmódja szerint különülnek el: a nomádok nyelve 21 többé- kevésbé egységes vagy legalábbis nagyon hasonló egész Tibetben. Ettől eltér, és ezen belül is vidékenként sajátos arculatot mutat a völgylakók vagy földművelők nyelve.

Ez roppant érdekes: a tibetiek őstörténetéről tudható, hogy a honfoglaló tibetiek harcos nomádok voltak, akik keveredtek a letelepült életmódú, földművelő őslakosokkal. Sőt, a mítoszaik szerint a tibetiek ősei egy hegyi démonnő és egy buddhista gyakorlatokat végző, Indiából a tibeti hegyekbe érkező majom-jógi nászából születtek. Származásuknak ez a kettőssége eszerint még tükröződik a mai tibeti társadalom tagozódásában is.

Úgy van, ez a kettősség az életmód tekintetében igen látványos. A völgylakókat jülpáknak is nevezik 23 . Ők állandó településeken élnek, nemigen utaznak távoli vidékek- re, és maguk közt házasodnak, ezzel is konzerválva a helyi nyelvjárásokat. A nomádok fekete nemezsátraikkal viszonylag nagy területeket kóborolnak be, de ez nem azt jelenti, hogy az egész Tibeti-fennsíkot és minden legeltethető pusztát bejárnak valamennyien. Valójában a nomádok őrzik az ősi törzsi szerveződési formákat, így minden törzsnek megvan a maga területe, azon belül pedig megvannak a maguk téli és nyári szálláshelyei. Utóbbiak nagyobb területet jelentenek, amely körül jönnek-mennek, legeltetnek, és állata- ikkal, valamint az állati termékekkel kereskednek. A szomszéd törzsekkel így viszonylag gyakran érintkeznek, házasodási kötelékek révén is. Feltehetően ez az oka, hogy a nomá- dok nyelve – kisebb eltérések mellett – meglehetősen hasonló egész Tibetben, legalábbis sokkal kevésbé változatos, mint a völgylakóké.

Tehát a nomádok is alapvetően egy adott területen élnek, csak ez sokkal nagyobb kiterjedésű, mint a völgyiek egy-egy települése, és azon belül viszonylag sokat mozognak. Nagy, egész Tibeten átívelő távolságokra eszerint már nem vándorolnak?

Nem. Sőt, ha valaki elhagyja a saját törzsi területét, és magányosan vándorol a „pusztában”, ki van téve a szerteszét portyázó rablók támadásainak.

Ez manapság is reális veszély? Esetleg meg is ölhetik az embert? Te nem féltél, amikor egyedül vándoroltál? Úgy tudom, volt, hogy egy hónapig úton voltál (térkép nélkül) a pusztában, 3500- 4000 méteres tengerszint feletti legelőkön-hágókon, ötezres csúcsok között.

Persze, ez reális veszély. De az nem jellemző, hogy a rablók megölnék áldozatukat. Inkább csak elveszik mindenét, megverik, bedobják a patakba – ilyenek történnek. Én nem nagyon féltem: a szerzetesi ruha és hogy beszélsz a nyelvükön, az azért védelmet jelent. Legfeljebb kirabolnak, de nem vernek meg. Én is találkoztam ilyen rablószerű csapatokkal, de nem volt gond. Egyszer két hónapos utat tettem, igaz ebből egy hónapot egy nomád családnál töltöttem. Onnan egy jak társaságában mentem tovább, amit ajándékba kaptam egy halotti szertartásért. (Sok időbe telt, míg rájöttem, hogyan kell irányítani, hogy arra menjen, amerre én szeretném. Aztán egy keresztútnál útjára bocsátottam.)

Vannak vegyes családok is?

Persze: a völgyben, a faluban él a család egyik fele, műveli a földet, a másik fele meg tavasszal felviszi az állatokat (juhot, kecskét, jakot) a nyári legelőre, télen lehozza őket a völgybe, a téli szálláshelyre. Ezek a vegyes családok jellemzően a völgyi tájszólást beszélik.

 

Gyökerek

A mai, gyakorlatban élő buddhizmus több irányzatában is személyes tapasztalatokat szereztél. Ezek fényében milyennek látod az élő hagyomány különféle vonulatainak hátterében álló buddhista filozófiát?

Általában úgy látom, hogy Ázsia egyfajta óriási „spirituális kincstár”, ahol a szellemi utak hihetetlenül sok változata keletkezett és él napjainkban is. Ezek az irányzatok egymásra kölcsönösen hatottak és hatnak, s ez a sokszínűség lenyűgözi az embert, különösen amikor tapasztalja, hogy ezek eleven tradíciók, s választhat közülük olyat, ami leginkább illik az ő habitusához, egyéni törekvéseihez. Ha a buddhizmus gyökereit keressük, akkor is nagyon sokféle hatást találunk, amelyek koronként és területenként változó módon, de mind alakították. A kínai buddhizmusban találhatunk taoista és a konfuciánus elemeket, és hatottak rá a különféle energia- gyakorlatok és a harcművészetek is. Az indiai buddhizmus a hindu filozófiával párhuzamosan fejlődik, ezek szintén nagyon termékenyen hatnak egymásra. Mindezeken kívül pedig roppant jelentősége van, véleményem szerint, a görög filozófusok indiai örökségének, ami Nagy Sándor hadjáratai révén érte el Indiát 25 , az i.e. 4. századtól kezdve. Itt egy több évszázados kulturális behatásról van szó, amely jelentékeny mértékben befolyásolta a buddhista elmélet alakulását. Jól látszik ez pl. az Abhidharmán,a buddhista skolasztika alapját képező rendszeren. A tibeti buddhizmusban pedig ott vannak a kínai buddhista és nem-buddhista hatások éppúgy, mint az indiai buddhizmus és tantrizmus elemei, valamint a különféle belső– ázsiai hagyományok, a bön közvetítésével még a manicheista hatások is.

Elmélet és gyakorlat

Az egyes buddhista irányzatokon belül megtaláljuk az adott célt az elmélet oldaláról megközelítő módszert és a gyakorlatot hangsúlyozó iskolákat is. Furcsa azonban látni, hogy ezek olykor, a felszínes szemlélő számára legalábbis, élesen elkülönültnek tűnnek.

Ez nem csak látszólag van így. Elmélet és gyakorlat valóban meglehetősen elkülönül. Az ősi Indiában nem találjuk a logikai, elemző gondolkodást a spirituális hagyományban. Az upanisadok világa a gyakorlók, mesterek világa. Erdei remeték magányosan meditálnak, tanítványok csapódnak hozzájuk, iskolák alakulnak ki körülöttük, de a tanítás lényege a gyakorlati megvalósításról szól, nem az elméletről. Hasonlóképpen, a buddhizmus születésénél sem az elmélet dominál. A skolasztikus gondolkodás nem a történeti Buddhától származik, ő maga tulajdonképpen idegenkedett ettől. Olyannyira, hogy kezdetben nem is hitt abban, hogy tapasztalatait átadhatná, hogy lehetne tanítani. Később aztán létrejött a szerzetesi struktúra. Lényegében bárki szerzetessé lehetett. A közösség szellemileg szabad volt, nem utasították el sem az elméletet, sem a gyakorlatot, sőt ki-ki hozta a saját kultúráját, szellemi hátterét. A buddhizmus terjedése során így kerültek bele az említett tradíciók elemei. A szerzetesi közösségek pedig létrehozták saját iskoláikat, majd kolostoregyetemeiket, s ezzel párhuzamosan egyre differenciáltabbá vált az elmélet, fejlődött a logika, az ismeretelmélet, egyre nagyobb teret kapott az elemzés, az érvelés-vitatkozás. Ebben a folyamatban lehetett döntő szerepe a görög metafizikai koncepcióknak, amelyek nagyon is elméletiek, spekulatív jellegűek. Az Asóka uralkodása után felvirágzó hindu vitakultúra hasonlóképpen mintául szolgálhatott a buddhista irányzatok művelői számára. Kínában eredetileg, a buddhizmus megjelenése előtt elméleti filozófiai iskolák nem nagyon voltak, a buddhista logika újdonságként hatott, és persze inspirálta a kínai gondolkodókat. De a kínai buddhizmus legfontosabb vonulata, a csan (chan) ma is sokkal inkább intuitív megközelítést alkalmaz, mintsem elméletit. Az elméleti, dogmatikai, skolasztikus, szövegteremtő és szövegmagyarázó vonulat megerősödése mellett azonban mindvégig fennmaradt az erdei remeték, sziklabarlangban meditáló jógik, azaz a magányos gyakorlók és tanításaikat közvetlen, személyes beavatással továbbadó mesterek hagyománya.

Hamarosan folytatjuk a második, befejező résszel ahol a meditációról és a dzogchen gyakorlatokról esik több szó.