A japán teaszertartás kezdete
Gondolatok teáról, meditációról
A Zhao Zhou teavadásza, Galambos Péter rendkívül szerteágazó tudását megosztva sokszor mesélt a kínai buddhizmus történetéről, Kína jelenéről, a Chan buddhizmusról, a dzogchen szemléletéről, különféle teákról vagy a gyakorlás és a tea kapcsolatáról. Sokszor pedig csak teáztunk és nevetgéltünk, ahogy éppen alakult. Az egyik közös teázás alkalmával a japán teaszertartás kezdeteiről mondott el egy történetet, vagyis a történet kapcsán kibontott egy gondolatot arról, hogy milyen lehetőségek vannak egy olyan hétköznapi tevékenységben, mint a teázásban, s mennyire izgalmas folyamat, amikor teret adunk a tudatunknak.
A Chan buddhizmus korai időszakában, amikor egy tanítvány megkapta az átadást, és maga is megértésre tett szert a gyakorlása során, kapott egy festményt, ami a mesterét ábrázolta. Ezt a festményt zhen-nek (正), vagyis az igaznak, a mester igazának hívták. Ez később a Song dinasztiában intézményesedett és festmény helyett egy levelet adtak át, ami feljogosította a tanítványt, hogy ő maga is egy kolostor apátja lehessen. Ezt a levelet az „igaz dharma szemének tárháza” névvel illeték (kínaiul 正法眼藏), ami egy Buddháról szóló történetre utal, vagyis arra a pillanatra, amikor a Buddha kezébe vette a virágot, Mahākāśyapa pedig elmosolyodott. Ekkor a Buddha azt mondta, hogy a tanításokon kívüli átadást, amely nem támaszkodik szavakra, az igaz tanítások szemének tárházát, a közvetlen rámutatás értelmét ezennel átadta Mahākāśyapának.
Később a Song dinasztia idején az egyik híres Chan mesternek, Yuanwu Keqinnek (圓悟克勤) volt egy fő tanítványa, akinek a japán tanítványa kapott egy ilyen levelet. Ezt a levelet igyekeztek nagy becsben megőrizni Japánban, akárcsak a Chan meditáció hagyományát. Ehhez a hagyományvonalhoz tartozott Ikkyū zen szerzetes is, akinek volt egy teakészítő tanítványa. (A szerzetes alakját animékben is láthatjuk, például Kimio Yakubi Ikkyū-san című anime sorozatában.)
A szerzetes azt a feladatot kapta a mesterétől, hogy minden nap készítsen neki teát, ami hagyományosan porrá őrölt zöld teát, vagyis matcha teát jelentett. A mester azt ígérte, ha megfelelő tudatállapottal tudja elkészíteni a teát, akkor elismeri őt és átadja a Yuanwu Keqintől származó levelet. Ám nem volt olyan nap, hogy a mester elégedetlenségében ki ne öntötte volna a teát, mondván hogy az nem elég jó. Az egyik ünnep alkalmával vendégek voltak a kolostorban, akikkel elteázgatott a szerzetes. Örvendezés közben elfelejtkeztek az időről. Mire a tanítvány észbe kapott, már csak nagyon rövid ideje maradt, ezért csak úgy gyorsan elkészítette a teát, kevésbé figyelt oda, mint máskor és így vitte a mesterének kóstolásra. Amikor a mester megkóstolta, örömében felkiáltott és elismerte, hogy tanítványa végre megtanulta a teakészítést, a tea lényegét. Vagyis amikor teljesen szabadon, magáról a teáról is elfeledkezve készítette a teát, akkor volt benne a dolog, a zen szellemisége.
Amikor a mester halálán volt, azt mondta teakészítő tanítványának, hogy ami elveszett a dharma teremben, azt ő vigye tovább a teaszertartásban. Majd átadta a Yuanwu Keqintől való átadás levelet. Így vándorolt át a zen szellemi átadása a teaszertartásba, s vált világi gyakorlássá. A teakészítés során a zen tudatállapot megélése a lényeg, vagyis a mozgásban való megvalósítása a tudatnak, a tudat természetének. Ezen folyamat során a tudat és a természetes jelenségek között nincs különbség, a gyakorló közvetlen ott van a jelenségben, s maga ez a tudatállapot a cél, ami tulajdonképpen az egyízűség, az egyhegyűség állapota.
A kínai Chan buddhizmus ezzel szemben máshova helyezi a hangsúlyt, a mindent megkérdőjelező hozzáállást tartja elrugaszkodási pontnak. A belső referenciapontok létrehozása a tudat természetes túlélési mechanikája, az nem cél, hogy ezt szétnyomjuk, lenyomjuk, a tudat megszabadulása ettől függetlenül kell hogy megtörténjen. Vagyis a gyakorlás során a tudat legkevésbé erőt használó helyét keressük akaratlagos keresés nélkül, csak tudatosítva az irányt. Meditáció során a tudatunknak tágasságot kell hogy engedjünk: bármi jön, jön, ami megy, megy. Nem megyünk utána, nem próbálunk valamit elérni, megérteni, engedjük a tudatnak, hogy ami történik, hadd történjen.
Ez a tér a lényeg, a végtelen lehetőség.