Magyarországról Kínába, Kínából Tibetbe

Galambos Péter a kínai teákról és teázási szokásokról 4/1

A teázás egy nagyon érdekes és izgalmas dolog, kis korom óta szeretek teázni, bár akkoriban Magyarországon még csak ezt a Karaván teát lehetett beszerezni, aminek volt kínai zöld, grúziai vörös és mindenféle más változata. Ugyan ezeknek a teáknak minősége vitatható, de már akkor rákaptam a teázásra. Az egésznek van egy izgalma, hogy vannak különböző teák, mindegyik másmilyen és máshogy készül el. Alapvetően szerettem az ezekkel való elszórakozást. Ez egy izgalmas dolog!

Amikor Kínába mentem tanulni a ’90-es években, akkor kibővült a horizont. Ott mindig jártam a kínai tea boltokba és az ösztöndíjamból teákat vettem. Akkor még nem voltak olyan drágák a teák, úgy hogy mindig a legdrágábbakból vettem egy kis adagot, nagyjából 10-15 grammnyit, majd ezt ittam pár napig, aztán megint vettem egy kis adaggal. Így próbálgattam a teákat egymás után. Ekkor még a nagyon jó teákat is lehetett venni nem túl sok pénzért. Például egy jobb fajta teából 10 gramm akkor 10 yuanba került, ami akkor 100 forintnyi összeget jelentett. Persze ez az akkori forintban értendő, viszonyításul akkor 2-3 forint volt egy fagyi, mindig is abban mértem. Ez pont az az időszak volt Kínában, amikor hirtelen elszálltak az árak, de annak már nem voltam tanúja, akkor már Tibetben voltam.

Később Yunnanban tanultam, mert Kunmingban lett egy mesterem. Yunnanban pedig a puerh teákat kedveltem nagyon. Igazából a puerh teák sokkal később lettek felkapottak, a ’90-es években még abszolút nem voltak olyan népszerűek. Mindig, amikor mentem ilyen puerh touchakat, kis kuglóf alakba préselt teákat venni, a helyi kínai barátaim mondogatták, hogy ez az a tea, amit ti külföldiek szerettek, mi ezt nem isszuk. Manapság, amikor iszom a puerh teákat, a kínaiak meglepődnek, hogy nahát, ti külföldiek is isztok ilyen teákat, ez a mi ősi teánk. Mondhatnánk erre, hogy a tudat az mindig újragondol.

Még Pekingben voltam, amikor találkoztam egy nagyon jó nyingmapa mesterrel, akit később meglátogattam Tibetben. A tibeti tanítások közül amúgy is a legjobban a Dzogchen vonzott, így elmentem hozzá a Chalang kolostorba Északkelet-Tibetbe, Golokba, hogy kérjek tőle tanításokat. Ez egy magasan fekvő, nagyon hideg területen van, ahol nomádok élnek. Ebben a kolostorban volt négy nagyon jó khenpo, akiknél elkezdtem végezni az előkészítő gyakorlatokat, s mellette Dzochent is tanultam. Aztán egy nap az egyik mester megkérdezte, hogy hallottam-e már Khenpo Munsel Rinpochéról, aki akkoriban, a ’90-es években Tibet egyik leghíresebb Dzogchen mestere volt. (jobb oldali álló képen) Amikor azt válaszoltam, hogy igen, hallottam róla és szeretnék is majd tőle tanulni, akkor megkérdezte, hogy amikor egy mesterre gondolunk, általában felmerül egy kétely vele kapcsolatban, hogy milyen mester lehet, és hogy bennem felmerül-e bármilyen kétely. Mondtam, hogy nincs semmilyen kételyem, erre egyből elküldött, hogy mit is keresek itt, holnap induljak el hozzá! 120 kilométerre volt Khenpo Munsel Rinpoche kolostora, ahova gyalog indultam. Ott nagyon szívesen fogadtak, akkoriban arra még sosem járt külföldi. A mester nagyon jó tanításokat, rámutatásokat adott, úgyhogy elhatároztam, hogy mivel ilyen jó tanításokat kaptam, el kéne menni valahova gyakorolni. Khenpo Munsel Rinpoche tanácsára délebbre mentem, ahol nincs olyan hideg télen, így kötöttem ki Adeu Rinpoche kolostora melletti barlangban. Adeu Rinpoche drukpa kagyü mester volt, akit egyből nagyon megkedveltem (bal oldali álló képen). Amikor egy eléréssel rendelkező mesterrel találkozik az ember, ott van egy érzet, hogy ott van valami. Adue Rinpoche is ilyen volt, úgyhogy megkértem, hogy megtanulhassam Naropa hat gyakorlatát, amibe beleegyezett. Amikor ott volt a kolostorban, kértem, hogy tanítson, amikor távol volt, akkor a kolostor fölött lévő barlangban gyakoroltam. Így telt el tíz év.

Tibetben a teázás igen egyszerű volt, mert ott csak a nagyon olcsó, téglateákat lehetett kapni. Ezek elég nagy téglák voltak, olyan 40-szer 30 centiméter. Ezeket kifejezetten a nemzetiségi vidékekre szánták, mint Tibet, Mongólia és Ujgurisztán. A téglateát könnyen lehet szállítani az összepréselt forma miatt. A minőségük nagyon gyenge, úgy készülnek, hogy egy kombájn átmegy a teaültetvényen és bedolgozza az ágakat, a teatermést és a leveleket. Persze annál jobb a tea, minél több benne a levél, minél zöldebb. Kínán belül hagyományosan Hunanban és Szicsuanban készítik ezeket a nemzetiségi vidékekre szánt teákat, alapvetően kétféle van. Az egyik fajta a tégla formára préselt tea, a másik egy vastag, másfél-két méter hosszúságú rúd, amit egy bambusz kosár-szerűség tart össze. Ebből egy darab elég egy évre. Fekete teaként is emlegetik, de ez nem fekete tea, hanem sötét tea, vagyis egy erőteljesen érlelt tea, amit 15-20 napig fermentálnak egy komposzt-szerű eljárás során. Ez az, amit Tibetben be lehet szerezni.

A tibeti sötét tea története az, hogy annak idején Kínában nem voltak jó minőségű lovak, ellenben egész Belső-Ázsiának nagy igénye volt a kínai teára, ezért állami monopóliummá tették a teát. Gyakorlatilag a tea eladásából tudtak lovakat venni a hadsereg számára. Ez az amit manapság úgy emlegetnek, hogy a tea és a ló ősi útja. Tibet egy-egy 5000 méter feletti hágóján háton voltak kénytelenek átcipelni a teát, amiért cserébe meg tudták venni a lovakat. Tibetben régen ritkaság volt a teaivás, csak gazdagabb emberek engedhették meg maguknak, mivel a szállítási költség nagyon felvitte az értékét. Nehezen jutott fel a hegyekbe, a hágókon csak emberek tudták átcipelni, utána jakra tették, de így is nagy távolságokat kellett utazni vele. A szegény emberek sokszor csak forró vizet ittak tejjel, vagy helyi növényeket használtak, mint például a szeder gyökerét, meg sok más tibeti növény, amit teapótlónak használtak. A téglateákat alapvetően főzik, ebből készül a tejes vagy jakvajas tea, és jellegéből adódóan bármilyen hosszú ideig lehet főzni. Kínában van egy érvényben lévő politikai törekvés, ami a nemzetiségek segítésére irányul, ennek keretében például szabályozva van, hogy maximum mennyi lehet az ára ennek a teának. Mivel azonban a tea ára jelentősen emelkedett, ezek a nemzetiségeknek szánt téglateák nagyon rossz minőségűek. Azonban előnye ezeknek a teáknak, hogy nem változik meg a minősége. Ellenben például a zöldteával, aminek gyorsan változik, vagyis pár hónap alatt elmúlik, vagy legalábbis csökken az illata, az íze. Ez az érlelt tea pedig bírja a hosszú tárolási időt és a szállítást is. Ezeket hagyományosan karavánokon vitték, ami során rájuk esett az eső, megsütötte a nap, de ez nem számított nekik.

A tibetiek ezt a teát egész nap fogyasztják, a teáskannában mindig forr egy adag tea, amihez ha van tejük, tesznek hozzá tejet. Belső Tibetben kevés tej van, ott vajat használnak, de tea az mindig van, amit jó hosszan forralnak. A hétköznapi teafogyasztás során nem tesznek bele árpalisztet. Árpalisztet és különféle fűszereket csak ünnepi alkalmakkor tesznek a teába. Persze Tibet elég nagy, egy európányi területről beszélünk, ezen belül mindenhol kicsit mások a szokások.

Amikor Tibetben voltam a barlangban, akkor ezt a nagyon alapnak számító sötét teát tudtam beszerezni. Ebből minden reggel főztem két teáskannányit, az egyiket egyből megittam reggelire, a másikat pedig beöntöttem a termoszomba, azt pedig nap közben lassan eliszogattam. Ilyen volt Tibetben a teaivás.

A Buddha FM rádióban leadott 2017-es Galambos Péter & Varjasi Géza interjú alapján lejegyezte: Keller Mirella
Fotók: Izing Patrik, Veres Judit, Tálos Gábor

Az interjú négy részben jelenik meg honlapunkon. A következő részek az alábbi linkeken olvashatóak.